Nem vagyok híve, hogy kivették az ülnököket! – Interjú az új Be-ről

2018-ban hatályba lép az új büntető eljárásjogi kódex. A változásokról, kodifikációs folyamatról és még sok más kérdésről Hancz Patrik szerkesztőnk beszélgetett a miskolci jogi kar dékánjával, Dr. Farkas Ákos egyetemi tanárral. 

Indokolt volt a magyar büntetőeljárás újraszabályozása?

A kodifikáció elején voltak olyan hangok, amelyek szükségtelennek tekintették az újraszabályozást, de az az igazság, hogy egy törvény nem csak attól törvény, hogy logikus, és az adott jogterület minden problémáját lefedi, hanem attól is, hogy közmegegyezésnek örvend, vagyis, hogy a jogalkalmazók hogyan fogadják.

Az 1998. évi XIX. törvény előkészítésével, hatálybalépésével kapcsolatos rendelkezések, illetve az azt követő módosítások antipatikussá tették a kódexet, de nem működésképtelenné. Mindegyik politikai kurzus meg akarja mutatni azt, hogy az én törvényem a jobb. A jelenlegi kodifikációs folyamat kiindulópontja is az volt, hogy mindent szerepeltetni kell a büntetőeljárási törvényben, amit a jogtudomány globálisan produkált, és amit a magyar igazságszolgálttás fel tud mutatni. A törvény ugyanakkor abból a szempontból nem új, hogy őrzi a hagyományos szerkezetet, abban a tekintetben viszont igen, hogy rendszerezettebb és új jogintézményeket próbál meghonosítani.

A cél nem csak az volt, hogy új és modern eszmékre épüljön az új törvény, hanem az egyszerűsítés és a gyorsítás is. Ebben tudott is bizonyos eredményeket produkálni, de meglepetéseket nem. A külön eljárások hagyományosan az a fejezet, ahol az egyszerűsítés és a gyorsítás fontosabb szerepet kap.

Megváltoztatták a bíróság elé állítás szabályait, hála az égnek!

Korábban az volt, hogy a terhelt kihallgatásától számított 30 nap alatt el kell dönteni az ügyet. Gondoljunk bele, hogy ma elkövetek egy bűncselekményt és elrendelik a bíróság elé állítást, akkor 30 napon belül pontot kell tenni az ügy végére. Vagy azt mondom, hogy már három éve folyik ismeretlen tettessel szemben a büntetőeljárás, végre van gyanúsított, és az első kihallgatás után kezd az óra ketyegni. Eltelik már 36 hónap, és a 37. hónap végére tesznek pontot az ügyre. Azért ez nem ugyanaz.

Egyáltalán mekkora változásra kell számítani 2018. július 1-jétől, amikor is hatályba lép az új szabályozás?

Vannak olyan rendelkezések, amelyek szinte soha nem változnak. Sohasem változik például az eljárásnak az a fajta szerkezete, hogy felcserélnék az ügyészi szakaszt a nyomozással, vagy a bírósági szakasz után következne a vádemelés szakasza. Van tehát egy statikus és van egy dinamikus része a kódexnek. Dinamikus rész esetében beszélhetünk a nyomozásról vagy éppen a bírósági eljárásról, amelyek tekintetében semmiféle változás nincs, és sokszor hosszú-hosszú évtizedek, vagy esetleg egy másfél évszázad alatt – ha a modern büntetőeljárásokról beszélünk -, az is kirajzolódik, hogy ezt a szerkezetet milyen rendelkezésekkel milyen elemekkel töltik fel.

Amikor egy büntetőeljárásról szóló törvényt készítenek elő, felmerül, hogy milyen alapelveket tegyünk bele. Ahányszor módosítják a törvény, az ember azt érzékeli, hogy ezekben is változás következik be, mert megváltoznak az ezzel kapcsolatos rendszertani elvek is. Most például az új büntetőeljárásról szóló törvényben ott vannak a bizonyításra vonatkozó alapvetések. Az 1973. évi I. törvény alapelvei között ott volt a szabad bizonyítás elve, az 1998. évi törvény viszont azt mondja, hogy ez az eljárás csak egy meghatározott részére vonatkozik, ezért csak a bizonyításnál szerepeltetjük, nem pedig az alapelvi rendelkezések között. Tehát akkor, amikor alapelvekről beszélünk, fontos az ezzel kapcsolatos álláspont:

egy alapelv vagy az egész eljárást áthatja, vagy csak egy meghatározott részére vonatkozik.

De van egy másik álláspont is, amikor azt mondják, hogy – és ez az én álláspontom szerint is helyes – a bizonyítás a legfontosabb része a büntetőeljárásnak, mert bizonyítás nélkül senkinek a büntetőjogi felelősségét nem lehet megállapítani. Ezért ez a központja a büntetőeljárásnak, így az erre vonatkozó elveket, például a szabad bizonyítás elvét a törvény elejére tenni nem bűn, hanem nagyon fontos dolog, mert a büntetőeljárás legfontosabb részét ez fogja áthatni.

Nagy kérdés, hogy az olyan jogintézmények, mint a kényszerintézkedések vagy például a tárgyalás milyen rendszerben jelennek meg: elszórva a büntetőeljárásban vagy pedig csokorba szedve. Nagyon üdvözlendő például, hogy a terhelt jogait nagyon szépen csoportba szedve tartalmazza az új kódex. Vagy, hogy a szereplők és a bizonyítási eszközök közé is új elemeket vesz fel. Korábban Magyarországon nem volt például a poligráf a bizonyítási eszközök között. Csehországban vagy Lengyelországban viszont bizonyítási eszköz volt. Akkor azt mondták, sok a bizonytalanság a poligráf használatánál, nem lehet bizton számítani rá, a büntetőjogi felelősség megállapítása tekintetében. Most mégis úgy döntöttek, hogy kell.

Az Ön véleménye szerint mi az új Be. érdekessége, esetleg van-e benne bármiféle ellentmondás?

Számos olyan esetleges elem is van a büntetőeljárási törvényben, aminek a szerepét megváltoztatták. Aminek eddig kisebb jelentőséget tulajdonítottak, az most főszerepet játszik, és fordítva. A jelenleg hatályos törvény kodifikációjánál a vádalku egy fontos kérdés volt. Akkor azt mondták, hogy segít az eljárás egyszerűbbé tételében, de ugye most kiderül, hogy a megállapodást már megállapodásnak nevezik a nyomozás során is. Továbbá kérdés az is, hogy mikor azt mondjuk, hogy a polgári jogban van az egyezség, a jogelismerés, vagy a jogról való lemondás, vagy maradjunk az egyezségnél? Akkor ez most a büntetőjogba is beszivárog és már a nevén is nevezzük, hogy ez egy egyezség, ahol a nyomozóhatósággal én megegyezek? Angolszász jogban ez nem kérdéses, mert ott az egész büntetőjog polgári jogi gyökerekkel rendelkezik. Nálunk viszont nem, és nem tudom hogyan fogják ezt egészet elfogadni.

Az elmúlt majdnem 20 évnek a tapasztalatszerzése a tárgyalásról való lemondásnak a jogintézményéről szólt, most arról, hogy alkalmazzák-e vagy sem. Ez az amerikai vádalku magyar változata, és nem szeretik. Most azt mondjuk, hogy egyezkedünk a büntetőeljárásban, ezt sem nagyon szeretjük. Azonban úgy látszik, hogy a jogalkotónak vannak fix ideái olyan alapon, ez kell, mivel máshol is ezt csinálják, máshol egyszerűsíti és rövidíti az eljárást. Például Németországban és Spanyolországban. Spanyolországban ismert egy olyan jogintézmény, amelyet a tárgyalás előkészítése során alkalmaznak. Ennek a lényege, hogy ha a váddal egyetért a vádlott, nem kifogásolja azt, rögtön az ítélethozatal szakaszába kerül az ügy. Itt a tárgyaláselőkészítése során ugyanez a bűnösség elismerése.

Vannak intézmények, amelyekről ha megkérdezzük a jogalkotót, lehet nem is tudja honnan jött,

de véleménye szerint ez szimpatikus, vegyünk egy mély lélegzetet és próbáljuk meg mi is.

Igaz, talán korai még, de nosztalgiázzunk egy keveset a hatályos Be-ről. Ha visszagondol a törvény kodifikációjára, mi volt az az esemény vagy történés, ami leginkább megmaradt az Ön emlékezetében?

Sokszor a büntető igazságszolgáltatási szervezetrendszerben dolgozók is megpróbálnak hatni a kodifikációra, tehát ebből is látszik, hogy nagyon sok rétege van. Kevesen tudják már, mert az idő elmossa ezeket, de a ’90-es években kezdődött a jelenleg hatályos törvény kodifikációja, mely az 1998. évi XIX. törvénnyel fejeződött be. Akkor az Igazságügyi Minisztérium kodifikációért felelős helyettes államtitkára egy felmérést készíttetett a bírák között, amely annak idején több mint 100 oldalas stencilezett belső kiadványként jelent meg. A felmérés arról szólt, hogy hogyan képzeli el a magyar bírói kar a büntetőeljárást.

A bírók szabadulni akartak a sok tehertől,

de tudni kell, hogy akkor még nem terhelték le ennyire a bírókat, akkor még nem zajlott le a Balsai István-féle igazságszolgáltatási reform. Igazából úgy tűnt, hogy a bírák szabadulni szeretnének a sok feleslegesnek tartott munkától, ők csak ítélkezni szeretnének. Magyarul mondva, azt a sok adminisztratív terhet levenni a maguk válláról. Megjelent előttük az angolszáz igazságszolgáltatás: „a bíró tekintélyes talárban ül a helyén, az ügyiratot sem kell elolvasnia, mert van egy feljegyzése erről, na, én ilyen szeretnék lenni” címmel. Nem volt teljesen világos, hogy ezt a szerepet akarták-e, vagy, hogy csökkenjen a teher, és háruljon több a felekre, nevezetesen a védőre, illetőleg az ügyészre. Ezért aztán a kodifikációt elindító kormányhatározatban meg is jelent, hogy angolszász típusú elemekkel kell bővíteni a magyar büntető igazságszolgáltatást és büntetőeljárást.

Mennyiben ért célt a reform?

Tipikusan olyan állapotról álmodtak, ahol a bíró a pártatlan és független habitusát tudja a bírósági eljárásban alkalmazni, viszont később kiderült, hogy ez önmagában kevés. A bírósági szervezetnek is el kell ezt fogadni, mivel a szervezet mindig erősebb, mint a benne dolgozó egyén. Ezt követően, a jelenleg hatályos büntetőeljárásról szóló törvényt már a kodifikációs folyamatban megszabadították ezektől a pozitív kezdeményezésektől, vagyis az volt a cél, hogy a bíró legyen újra autoriter, ne adjon ki bármit a kezéből, és ő legyen bizonyításnak az ura.  Nem is olyan nagy baj, hogy nem aktivizálódik az ügyész meg a védő. Hagytak egy kis koncot, nevezetesen a tanúk felek (ügyész, védő) általi kihallgatását, de sohasem éltek a felek ezzel a lehetőséggel, vagyis azzal, hogy az ügyész és a védő közösen hallgassák ki a tanúkat, tegyenek fel kérdéseket.

Aztán demokratikus fejlődés indult meg, de azért azt tisztán kell látni, hogy a demokráciában is léteznek antidemokratikus vagy legalábbis nem demokratikus szervezetek. Ha az államelmélet vagy az államtudomány szempontjából is vizsgálódunk, akkor itt vannak az erőszakszervezetek.

Egy büntetésvégrehajtás nem lehet demokratikus szervezet, egy rendőrség sem az, ahogy egy honvédség sem

demokratikus szervezet. A nem-demokratikus szervezetek jelentékeny befolyással rendelkeznek. A központi szervben egy a vélemény, egy a hang, és a megyei rendőrfőkapitány nem beszél vissza a feljebbvalójának.

Németországban a II. világháborút követően lezajlódhatott az a folyamat, hogy a rendőrséget alapvetően az ügyészek a segítőjévé tették. Nálunk is volt egy ilyen koncepció a szocialista diktatúra idején, aminek a belügy fontos szereplője volt, és ehhez tartozott a rendőrség. Elkezdték moderálni azt, hogy a rendőrség az ügyész irányítása alatt végezze a nyomozást. Az ügyészség erre azt mondta, hogy majd, ha kapnak pénzügyi támogatást és biztosítják az egyéb szükséges feltételek, akkor igen. A rendőrség ugyanúgy beállt az ügyész mögé, hogy „Nem vagytok velünk elégedettek állampolgárok? Mi eddig jól dolgoztunk! Nem akarjuk igába hajtani a fejünket.” Így is lett,

a nyomozóhatóság megtartotta az önállóságát.

Az ügyész bár megkapta azt a jogot, hogy nyomoztasson a nyomozóhatósággal, de erről a jogáról szépen fokozatosan lemondott, és most ott tartunk, hogy az ügyész csak azokban az ügyekben jár el, ami a kizárólagos hatáskörébe tartozik. Ez egy szép folyamat, ami azt mutatja, hogy hogyan képesek a régi szerepüket újra felvenni ezek a hatóságok.

Az új Be. egyik jelentős módosítása a hatályos szabályozáshoz képest, hogy az ülnökök részvétele az ítélkezésben csak szűk körben fog megmaradni. Mit gondol, milyen pozitív, illetve negatív következményei lehetnek ennek?

Nagyon érdekes, hogy mit adtunk ki a kezünkből, mi az, amit nem vitatunk szakmai szempontból. Az új törvényben például abszolút nem vitatta a jogértő közönség az ülnök szerepét. A fiatalkorúakat kivéve a büntetőeljárásból eltűntek az ülnökök. Hozzá kell tenni, hogy 10-20-30 évenként minden országban fellángol ez a vita. Én a ’90-es években ösztöndíjjal kint voltam Németországban, és azt lehetett látni, hogy Japántól kezdve Németországig bezárólag, jogirodalmi viták zajlanak arról, hogy kell-e nekünk ülnök vagy sem. Amikor pedig nem tudtak dönteni, akkor maradtak az ülnökök. Azt mondják, hogy foglalkozni kell velük, partnerként kell kezelni és oktatni kell őket, én ezt a feladatot mindig vállaltam. Tudok egy törvényszéki bírót, aki nagyon

jól és alkotó módon tudott együtt dolgozni az ülnökökkel az ítélethozatal során.

Magyarországon hallott valaki ilyen vitáról? Csak arról, hogy nekünk nem kellenek nyugdíjas bácsikák, nénikék, akik legfeljebb elbóbiskolnak a bíró mellett, a tárgyaláson érdemi szerepünk nincsen, és így egy tollvonással kihúzták őket a büntetőeljárási törvényből. Tehát vannak olyan kérdések, amiket mondjuk, kicsit autokratikus módon, át nem gondolva tettek be vagy vettek ki.

Tehát nekünk is érdemes lenne róla vitázni?

Nagyon érdemes lenne! Utoljára Kulcsár Kálmán, az MTA Szociológiai Intézetének volt igazgatója, az 1980-as évek végén a Németh Kormány igazságügyi miniasztere, jeles szociológus volt az első és utolsó, aki felkarolta ezt a témát. Annak idején volt egy szociológiai kiskönyvtár sorozat, és abba az ülnökökről a ’70-es évek tanulsága alapján egy nagyon tartalmas tanulmányt írt, de azóta semmi. Azóta legfeljebb lenézik és lebecsülik az ülnököket. Ez a fő hang, és ezt kihasználva kodifikátorok azt mondták, hogy döntöttem, és az ülnököket egy tollvonással kiveszem innen. Holott nem biztos, hogy fölöslegesek, tehát

nem véletlen az sem, hogy az angolszász igazságszolgáltatásból nem tudják kitúrni az esküdtszéket,

még akkor sem, ha tudjuk, hogy megállapodás, vádalku révén jön létre a bírósági döntéseknek a 95-96%-a. Lehet erre azt mondani, hogy a döntések azt mutatják, hogy az esküdtszékre nincsen szükség, töröljük el. Vagy ugyanúgy a jogi hagyományok része a vizsgálóbíró Franciaországban, akinek a szerepe igazából már csak a nagyon kiemelt ügyekre korlátozódik: terrorcselekmények, emberölések. A többi az ügyész kezében van. Egyetlen egy francia jogtudós, aki véleményt nyilvánítana ebben, nem mondaná azt, hogy nem kell nekünk. Azt mondják, hogy a vizsgálóbíró 1808-tól a büntetőeljárás része, mi választottuk szét a nyomozás és a vizsgálat szakaszát az inkvizitórius eljárásban, miért szüntetnénk meg? Ausztriában 2008-ban, Németországban a ’70-es években, majd 1989-ben Olaszországban is megszüntették az intézményt, Franciaországban viszont nem szüntetik meg. Tehát látszik, hogy vannak olyan dolgok, amik hozzátartoznak a jogi hagyományokhoz.

Mi volt az esküdtek, ülnökök bevonásának eredeti célja, jelentősége?*

Az esküdtszék a francia forradalom eredményeként az ember és polgár szabadságának a biztosítékai közé emelkedett a kontinentális Európában, a nyilatkozatban is ott van. Az 1848-as március 15-i Forradalomban született tizenkét pont is tartalmazza, miért? Azért, mert annak idején, az intézmény szülőhazájában, Angliában, az önkényes döntések ellen ellensúlyokként jelentek meg egy feudális államban a titkos királyi bíróságok mellett olyan esetekben, amikor az adott személy ügyét a nyilvánosság elé vittek, és nem pedig egy titkos bíróság elé. Azt, hogy az esküdtszék ezt a szerepet felvállalta, nagyon szimpatikussá tette azok előtt, aki azt vallották, hogy a hatalommal időnként szembe kell szegülni, időnként a hatalom kívánságainak ellent kell mondani, így mondhatnánk az is, hogy

az esküdtszék a hatalom elleni polgári elégedetlenség képeként jelenik meg.

Ezért volt népszerű és ezért népszerű ma is. Ahol a diktatúrákat megszüntetik, ott nagyon sok helyen megszületik az esküdtszék. Spanyolországban Franco után, a Szovjetunió széthullása után Oroszországban. Lehet, hogy ma kirakat az egész, de azt akarták ezzel mutatni, hogy mi hallgatunk az emberek véleményére és hajlunk arra, hogy a büntetőeljárás demokratikus intézmény legyen. Itt nem biztos, hogy jó, ha csak és kizárólag a professzionális bíró kezébe tesszük le az igazságszolgáltatás működtetését és a büntetőjogi felelősségről való döntésnek a meghozatalát. Meglátjuk, hogy ez milyen lesz, én nem vagyok annak híve, hogy kivették az ülnököket.

*Az interjú időpontjában még nem volt ismert Badó-Feleky-Lőrincz: Laikus és professzionális bírák viszonya a kevert bíróságban- egy empírikus vizsgálat eredményei a magyar ülnökrendszerről. (Állam- és Jogtudomány LVIII. évf. 2017 1. szám 3-28 pp.)

Az interjú második része itt olvasható.

***

Ha nem szeretnél lemaradni a további írásainkról, kövesd az Ars Bonit a facebookon.